• Hozzászólások: 1
  • Kategória: Tolnay Klári Színpad
  • Olvasták: 1734
  • Utoljára módosítva: 03 March 2017 14:26

Interjú Pásztor Erzsivel

 

Pápay Erzsiből ötvenöt évvel ezelőtt a színház miatt lett Pásztor Erzsi, hogy aztán minden körülmények közt kitartva, hivatásának élve, érdemes művészként fáradhatatlanul szórakoztassa közönségét. A Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművésznő két alkalommal is az Aranytíz meghívott előadója volt a 2014-es adventi időszakban. Mesedélutánján a legőszintébb közönség, a gyerekek, közönségtalálkozóján pedig a felnőttek csüngtek a kellemes hang minden szaván. Ő pedig hol komolyan, hol kacagva mesélt pályájának és személyes magánéletének legszebb és legkíméletlenebb pillanatairól, ezt követően pedig még egy interjú néhány kérdésére is szívesen válaszolt.

 

Balogh Erika meghívására érkezett az Aranytízbe. Szakmai kapcsolat vagy ezen túlmutató barátság az Önöké?

 

A szinkronban ismerkedtünk meg. Majd együtt játszottunk egy tévéjátékban, nevezetesen a Györgyike, drága gyermekben, ahol az anyját alakítottam. Azóta tart a barátságunk. Erika olyan nagyon ragaszkodó; olyan édes velem, azt hiszem – bár ez furcsán hangzik a számból -– tisztel, szeret, és ez nagyon jól esik. Amikor ő Kecskeméten volt én pedig Szegeden vendégszerepeltem, számtalanszor eljött és megnézett. Mindig tudunk egymásról. Merem mondani, hogy ez a kapcsolat egy mély barátság és tiszta szeretet. A későbbiekben aztán játszottunk együtt máshol is. Pécsváradon volt egy előadás, amiben egy hónapot együtt töltöttünk. Akkor a külföldön élő unokámmal, Juliával is megismerkedett, aki szintén nagyon megszerette Erikát. Nemrégiben, amikor Julia meglátogatott, Erika meghívott az Aranytízbe és együtt bejártuk az egész épületet. A lány csak ámuldozott azon, hogy mennyi minden van benne és milyen felszerelt, hiszen náluk, Olaszországban nem működnek olyan intézmények, mint a magyarországi művelődési házak.

 

A közönség általában a színpadon látja, szerep közben. Az elmúlt két alkalommal azonban sokkal kötetlenebb körülmények között találkozhattak Önnel az Aranytízben. Mennyire volt rendhagyó ez a kérdésekkel tarkított közönségtalálkozó?

 

Abszolút rendhagyónak nevezném. Általában mikor meghívnak egy hasonló eseményre, akkor van egy mediátor, vagy valaki, aki segíteni hívatott a beszélgetést. Bár tulajdonképpen nincs is szükségem mediátorra, ha egyszer elkezdek beszélni, mint ahogy itt is saját magam vezettem a beszélgetést. Sokszor kérdeznek, vagy megkérnek, hogy meséljek el egy-egy emlékezetes történetet. Válaszolok mindenre, számomra nincsen tabu.

 

A közönségtalálkozó során meglepően nyíltan beszélt pályafutása különböző időszakairól, magánéletéről vagy akár családjáról. Mindenhol ilyen őszinteséggel válaszol a kérdésekre, vagy ez egy egyedülálló alkalom volt?

 

Vagy azt mondom, hogy nem és akkor egyáltalán nem beszélek, vagy pedig határozott igennel válaszolok. De, aki megkeres és beszélni szeretne velem, nos, ilyen esetben még nem akadt olyan, aki annyira tapintatlan kérdést tett volna föl, amire azt mondtam volna, hogy bizony erre nem válaszolok. Ha valaki meg akarna sérteni vagy megbántani, azt persze lehet, de én úgy érzem, hogy nincs olyasmi az életemben, amit ne mondhatnék el.

 

Amikor valaki ennyire őszinte, az olykor a sérülékenység kockázatát is magában rejtheti. Nem történt még olyan, hogy valaki visszaélt volna azzal a bizalommal, amivel Művésznő megtisztelte?

 

De. Amikor a Kossuth-díjat kaptam, akkor egy fotós lány jött velem, hogy végigkísérjen és felvegye egy napomat. Aznap este játszottam is, a Vajdahunyadvárában volt egy szabadtéri előadásom. A próbán Nemcsákkal hülyéskedtünk. Sminkruhában voltam, ami térden fölül ér, azt még kicsit fel is húztam. Ő meg persze eközben is fotózott. Nap végén mondtam neki, hogy nem kívánom végignézni az egész albumot, annyit kértem, hogy normális képeket adjon le. Gondoltam, hogy mégiscsak egy másik nőről, egy kismamáról van szó. Álmomban sem jutott eszembe, hogy ez történik. Hamarosan megjelent egy cikk rólam, amivel semmi bajom nem volt, csak azzal a bizonyos képpel, ahol felhúzott szoknyában hülyéskedek. Rémálom volt. Egy öregasszony, combig felhúzott szoknyában. A kép aláírása ráadásul valami olyasmi volt, hogy „A művésznő meghazudtolja a korát. A kép szerint nem csak az agyát edzi”. Ez egyáltalán nem az én világom. Arra gondoltam, ha a vidéki kollégáim egyike vagy bárki, akivel most nem vagyok napi kapcsolatban, ezt meglátja, azt hiszi, hogy mostanra megbolondultam. Fölhívtam a lányt, aki a fotót készítette és megkértem, hogy vegye vissza a képeket. Az én hibámból is kerültek oda, mert át kellett volna néznem. Nincs bizalom, nem lehet megbízni senkiben.

 

Ön ötvenöt éve színművész. Ez idő alatt rengeteg változás történt akár Magyarországon, akár a nagyvilágban, lezajlott például egy rendszerváltozás. Hogyan változott a színházi élet, milyen most és milyen volt régebben színészként létezni?

 

Régebben volt szerződésünk, tartoztam valahová. Minden kollégám imádja azt, hogy szabadúszó. Hát, én nem. Én szeretem a társulatot, szeretek tartozni valahová, szeretem azt, ha legalább a kenyérbiztonságom megvan. Annak ellenére, hogy hála Istennek eddig még mindig volt munkám és folyamatosan dolgozom. Talán most egy kicsit el is rugaszkodott a dolog. „Járókelők” szerepelnek a televízióban, ez lett a módi. Nem szeretem, nem tartom jónak. Mondhatják erre, hogy savanyú a szőlő, mert bizony savanyú. Ugyanis nekünk ez a hivatásunk, mi ebből élünk, mi ezért tanultunk, nem is keveset: egy életen át. A színész sose teszi le a lantot, élete végéig tanul és ez bizony már nem ugyanaz.

 

Milyen a kapcsolata a közönséggel? Mennyire mernek közeledni a Szomszédok morcos Janka nénijéhez azok, akik a képernyőről ismerik?

 

Hálás vagyok a közönségnek azért, mert honorálja azt, amit adok. Amit játszom, szerencsére, mindet szeretem és örömmel csinálom. Mindezt visszakapom a tapsban és az utcán egyaránt. A külföldön élő unokám, aki meglátogatott, most először tapasztalta meg, hogy amikor elmentünk valaki másnak a premierjére, két néző is odajött hozzám, hogy egy kézszorítás mellett gratuláljon. Mellettem állt. Egyszer csak azt láttam rajta, hogy kinyílt a szeme és élvezte azt, hogy engem szeretnek. Mindegy hogy más színházban láttak, ahol mi csak nézők voltunk, de vették a fáradtságot és odajöttek. Igen, az is kell hozzá, hiszen nem tudhatják, hogyan reagálok. Lehetnék undok, lehetnék akár Janka nénis is.

 

Hol találkozhat mostanában Önnel a színházkedvelő közönség?

 

Most a Szellem a spájzban-t játszom a Turay Ida Színházban. Egyik este odajött hozzám két fiatalember. Elmesélték, hogy azért jöttek a fővárosba Sopronból, hogy megnézzenek, mert ott most nem játszom. Képesek voltak olyan ködben elvezetni Soprontól Budapestig – csak azért, hogy megnézzenek –, hogy az orrukig sem láttak. Legutóbb egy ruhaüzletben próbáltam éppen, amikor rám telefonált ugyanez a soproni fiatalember. Elmondta, hogy a múltkor olyan zavarban volt, hogy elfelejtette odaadni a nekem szánt ajándékot, véletlenül a kocsiban hagyta. Január hetedikén jön Budapestre és érdeklődött, hogy találkozhatunk-e, mert szeretné átadni az ajándékot. Az ilyesmi nagyon jól esik.

 

 

 

Pásztor Erzsi, Kossuth- és Jászai Mari-díjas színésznővel, Magyarország érdemes művészével Kővári Gyöngyi Krisztina beszélgetett
(2014)

 

Megosztás
  • Twitter
  • del.icio.us
  • Digg
  • Facebook
  • Technorati
  • Reddit
  • Yahoo Buzz
  • StumbleUpon

1 Hozzászólás

Válasz

Név: Kötelező mező.
Email cím: Kötelező mező. Nem látható
Weboldal:
Biztonsági kód (jobbra található): Kötelező mező.
Hozzászólás: Kötelező mező.

Kapcsolat

Telefon: +36 1 354 - 3400
Fax: +36 1 354 - 3404
Központi e-mail: aranytiz@aranytiz.hu
Jegyinformáció: jegyrendeles@aranytiz.hu

Jegypénztár

hétfő, szerda: 14.00-21.00,
szombat: 9.00-15.00,
valamint a program kezdete előtt 1 órával
2017. június 12-től zárva, nyári szünet!
A jegypénztárban csak készpénzes fizetésre van lehetőség!