• Hozzászólások: 0
  • Kategória: Népi Kultúra
  • Olvasták: 723
  • Utoljára módosítva: 03 December 2015 15:07

PÁL PISTA BÁCSI 94. SZÜLETÉSNAPJA

Táncházunkban köszöntjük Pista bácsit (dudás, furulyás, énekes – Tereske, Nógrád megye)

 

- Pál Pista bácsi műsora
- Köszöntők: Utra Mari Társaság, dudások, valamint tekerősök Bálint Károly vezetésével

 

 

 

(2012)

 

 

 

Intézményünknek kettős kötődése van Pista bácsihoz:
-a mi táncházunkban mutatkozott be elsőként a nagyközönségnek
-az általunk szervezett Egyszólam Népzenei Tábor állandó tanára 21 éve

 

 

 

Szemelvények Juhász Zoltán: AZ UTOLSÓ DUDÁS, Pál István nógrádi pásztor zenei öröksége c. könyvéből
( Budapest, 1998. Magyar Művelődési Intézet)

 

 


„ Az utolsó dudást elfelejtettük. A Felföld magyar dudásait 1910 – Kodály lukanényei és Bartók ipolysági gyűjtése – óta kíséri figyelemmel a népzenekutatás, és azóta hangoztatja a keserű megállapítást: az egykor Európa-szerte híres magyar dudazene utolsó szigetén is meg vanna számlálva a hangszer évei, a pusztulás megállíthatatlan. A 30-as évek elejétől a falu igénye a pásztorság hangszereire, a dudára és a furulyára egyre csökkent, ezért a pásztorok fiai, ha folytatták is az ősi mesterséget, a régi hangszereket már nem vették át apáiktól. A 60-as évek végére valóban kihalt az a pásztornemzedék, amely a dudát és a furulyát még mint a pásztorélet természetes tartozékait örökölte elődeitől, a tudomány pedig szomorúan tapasztalhatta, hogy a jóslata beteljesült, és az addig igen erőteljes kutatás leállt.

 

Az utolsó dudásra, a kivételre, aki mégiscsak átvette a zenei hagyományt, ezért nem figyelt fel senki. Pedig keresve sem találhatnánk tökéletesebb példáját a pásztorzenésznek, mint ő: pásztorcsaládba született, egész életében pásztorkodott, a furulya- és dudazenét apjától és pásztortársaitól tanulta el. A 20-as években, kisgyerekként még látta, hallotta apja nemzedékét lakodalomban dudálni, a fonókról, disznótorokról, fosztókról nem is beszélve. Rendkívüli zenei érzékével hamar magába szívta az örökséget, és később maga is szolgáltatott zenét falujának, amíg a falu igényelte ezt. Az igény fokozatos megszűntével egyedül maradt gyönyörű nótáival, de hűtlen soha nem lett zenei örökségéhez.

[…] Pál Istvánra, […] a csodával határos szerencsével bukkantunk rá 1992-ben, amikor már ő maga is lemondott arról, hogy dalait valaki még örömmel hallgassa, netán megtanulja. Az azóta eltelt időben felelevenítette régi nótáit, hangszerjátékát, és beavatott minket abba a zenei világba, amelyet ő őseitől kapott örökül, és amely a maga élő formájában minden bizonnyal vele enyészett volna el. Beszélgetéseink során sokat elmondott arról, hogy hogyan éltek a zenével, hogyan gondolkodtak a zenéről az emberek még az 50-es évek végén is. Mesélt a pásztorság tudományáról, állat és ember hagyományos gyógyításáról, a nagy ünnepek rítusairól, az egész régi életről.

[…] Valóban Pál István-e az utolsó magyar dudás, bizonyosan nem tudjuk. Reméljük, hogy a cím csal, és vannak még olyanok, akik a duda és furulya hagyományát őrzik. Mégis, egész élete arról tanúskodik, hogy ő az utolsó ember falujában és a környéken, aki a régi dudás hagyományt még gyerekkorában átvette, a folyamatosan enyésző közösségi igény ellenére fenntartotta, magáénak vallja és magas színvonalon tudja ma is. Az ő szempontjából nézve ezért nem mondhatunk mást: utolsónak maradt – saját környezetében. Talán nem véletlen, hogy az utolsók kezén még egyszer magas fokon izzik fel a hagyomány. Hiszen rendkívüli fogékonyság és erős enyéniség kell ahhoz, hogy átvegyék és folytassák azt a kultúrát, amitől az őket körülvevő világ éppen elfordul. Adja Isten, hogy még sokáig tanulhassunk tőle!”

Pista bácsi 1919. február 25-én született Kétbodonyban. Szülei, Pál István és Ciglan Erzsébet kilenc gyermeke közül elsőnek látta meg a napvilágot.

A gyerekek körül állandóan folyt a munka és szólt a zene. Anyjuk munka közben is dalolt, apjuk, nagyapjuk furulyált, flótázott, dudált. Ahogy járni tudtak, már kísérték apjukat a legelőre, lesték a kanászat fortélyait, hallgatták a tanítást, kérdeztek, segítettek, és főként figyeltek. Így szinte észrevétlenül tanultak meg minden, ami a pásztorság folytatásához szükséges volt.

[…] A kisfiút lenyűgözte a felnőttek, és különösen saját apjának zenetudománya. Rendkívüli zenei érdeklődése, tehetsége 6-7 éves korában nyilvánult meg először, kilenc évesen pedig már a hóna alá tudta venni a dudát. […]Apja időről időre tanácsaival segítette őt a tanulásában.

[…] megtanult furulyázni, flótázni is. Ahogy legénnyé cseperedett, már maga is kivette részét a mulatságokból.

Ötévi iskolába járás után Pál Istvánt már cselédkanásznak adták Bánkra. Tizenöt évesen azonban […] átmenetileg szakított a pásztorsággal […] komenciós kocsisnak állt Alsópeténybe. […] nagy „nótakirály” hírében állt már ekkor is. 1935. augusztus 20-án apja egyik jó barátja, Koós József elvitte magával a nógrádi várba, ahol is énekével, dudálásával óriási sikert aratott. […]

1939-ben feleségül vette Garai Ilonát. Hat gyermekük született: három kislány és három fiú. A kislányok és az egyik fiú meghaltak féléves koruk előtt, örökletes szívbetegségben.

Felesége tereskei „iparoslány” volt, nem pásztorcsaládból származott. Megtörni látszott tehát a családi hagyomány, hiszen mind házasságában, mind kenyérkereső foglalkozásában szakított a pásztorsággal.

Ekkor azonban közbeszólt a háború. Első gyermekük születése napján az apa már katona, éppen Körösmezőnél lépi át a magyar határt. Az Első Honvédhadsereg tüzéreként eljut a Donyecig. Leszerel, majd újra behívják. 1945-ben a Csepel szigeten feloszlik az alakulta, és kalandos úton hazatér. Tulajdonképpen végigharcolja a háborút, ott van a legnagyobb pokol kellős közepén, és még csak meg sem sebesül.

 


Zenei fogékonysága még ilyen helyzetben sem hagyta cserben. A katonatársaktól sok gyönyörű nótát tanult.

 

A háborús idő elmúltával megkezdődött a földosztás, ám apja 19-es tapasztalata és kitűnő ösztöne éppen ekkor térítette vissza az ősi családi foglalkozáshoz: „Ne vegyél ki földet, mert ez nem fog sokáig tartani, hogy új gazdák lesznek, mert már volt ilyen dolog. Amíg pásztor leszel, kenyered is lesz.” A jó tanácsot megfogadva elszegődött Szécsénkére falusi gulyásnak, majd apja nyomdokain Nógrádsápra, kanásznak. Ahogy a szülői háznál, ifjabb Pál Istvánéknál is rendszeresek voltak a fonók és egyéb összejövetelek. … Nem véletlen, hogy a fosztók, fonók igen gyakran szerveződtek a pásztorok lakásán. Az őszi behajtástól tavaszi kihajtásig otthon tartózkodó pásztor kiválóan el tudta szórakoztatni a közönséget meséivel, tréfáival, és nem utolsósorban hangszereivel.

A háború utáni években még úgy tűnhetett, hogy az élet ott folytatódik, ahol a háború előtt abbamaradt. A változások azonban hamar éreztették hatásukat mind a gazdálkodásban, mind a közösségi életben. Az 50-es évek derekán már egyre nehezebben viselte a család (főleg a feleség) a falusi kanászkodást. Nemcsak azért, mert nem pásztorcsaládban nőtt fel, hanem azért is, mert a téeszesítés és a mangalicák hússertésre való lecserélése miatt rohamosan kezdett bealkonyodni a falusi kanászkodásnak. Az elnyomorított falu nem is igen bírta már fizetni a falusi pásztort. Nehéz, gyakran megalázó körülmények között lehetett csak behajtani a pásztor gabona, tüzelő, kenyér, petróleumjárandóságát. Ezt megérezve, és nem kis mértékben felesége unszolására, 1957-ben híres juhászoktól megkezdte a juhászat tanulását.

 

1957. november elsején végleg abbahagyta a falusi kanászkodást, és beállt Cseres pusztára, a Nógrádkövesdi Állami Gazdaság juhászának. […]

 

Hatalmas tudásra tett szert a juhászat terén, hamarosan brigádvezetőségig vitte, majd átment a borsosberényi Állami Gazdasághoz, ahol 18 évet töltött el, falkás juhászként. Innen is ment nyugdíjba. Ez a fordulat – a kanászatról juhászatra való áttérés – igen hasznosnak bizonyult tehát: tudását megbecsülték, és anyagilag is szépen gyarapodott a család. Tereskén házat vettek, és oda is költöztek.

Eközben a falu hagyományos közösségi élete, így zenei élete is rohamos pusztulásnak indult. Az 50-es években végképp leáldozott a dudazenének, az évtized végén már szinte soha nem tartottak rá igényt.

A furulyazene is kiszorult a legelőre. A juhászat nyugodtabb időszakaiban kezdte el a Ciglan János „nagyapától” még fiatalkorában megtanult furulyakészítést is.

 

Pál István 1979-ben ment nyugdíjba.

 

 

A békésnek ígérkező öregkort súlyos tragédiák sorozata rázta meg. 1983-ban meghalt felesége, 1991-ben, 50 évesen meghalt az idősebb fia, István. Ekkor „kihalltak a szívéből a nóták”. Fiatalabb fiában maradt minden reménye, aki gyerekkorában végig vele bojtárkodott, ha később gyári munkásnak is állt. Kazettára mondta a juhászat összes fortélyát, hogy fia, ha majd visszatér a pásztorsághoz, tanulhasson belőle. Ez a reménye is megcsalta: kisebbik fia, János, 48 éves korában tüdőrákban meghalt.

 

1992. június 14-én este kopogtatott be hozzá néhány táncházas zenész és táncos: a felvidéki Agócs Gergely, Páll László, Hégli Dusán és e sorok írója (Juhász Zoltán). Azóta újra szól a nóta, a furulya, a flóta, a duda. 1994-ben megkapta a „Népművészet mestere” kitüntetést.”

 

 

KÖSZÖNJÜK SZÉPEN MINDAZT, AMIT TŐLE KAPTUNK!
ISTEN ÉLTESSE SOKÁIG!

 

Kapcsolat

Telefon: +36 1 354 - 3400
Fax: +36 1 354 - 3404
Központi e-mail: aranytiz@aranytiz.hu
Jegyinformáció: jegyrendeles@aranytiz.hu

Jegypénztár

hétfő, szerda: 14.00-21.00,
szombat: 9.00-15.00,
valamint a program kezdete előtt 1 órával
2017. június 12-től zárva, nyári szünet!
A jegypénztárban csak készpénzes fizetésre van lehetőség!